„… és én valóban szépet álmodtam meg magunknak. Remélve, hogy mindent gondosan, jól elôkészítettem, 2009. áprilisában, óriási bôröndjeink társaságában elindultunk szerelmemmel álmaink netovábbja felé. Útban a felhôk felett gondolataim még az elôkészületek körül repkedtek. Kezemben szorongattam az utazási magazint, nézegettem a lapról rám mosolygó boldogságban úszó párokat és megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz, amikor mi állunk majd ott… és ekkor eszembe jutott a ruha, amit természetesen vigyázva, kézben vittem magammal, mert hát mi lenne, ha elveszne a bôrönd, vagy akár csak késne pár napot, és ott állnék csodás ünnepi ruhám nélkül.
Megérkezve Havannába, fejem jobbra-balra kapkodtam a taxiban, mindent látni akartam. Minden új volt, még sem tunt semmi idegennek. Mintha már ezerszer jártam volna ott. Álmomban. Vártam a grund szélén a szeretett fiúra, drukkoltam neki, hogy ô rúgja a mindent eldöntô gólt, vártam a végtelen tengerparti sétányon, ahol az autók tülkölésével csak a sirályok zsivaja vette fel a versenyt. Leültem a romos ház ajtótlan kapujában ücsörgô, szivarozó öregasszony mellé, hallgattam a salsa népiesen egyszeru, mámorító dallamát, miközben egy ifjú lány ringó derékkal libbent el elôttem az utcán… Megérkeztem. S minden, mi ezután történt, bár álomszép, mégis valóság, s örökkön örökké enyém marad, emlékemben ôrzöm, mint életem legféltettebb kincseit.

… Mert lehetsz gazdag, lehetsz a csúcson, eshetsz nyomorúságosan mélyre, de amit láttál, éltél, utazásaidon
magadba gyujtöttél, az mindörökké a tied!”